Ugyanaz a tiszteletes Cassian Leontine apátnak a szent szkíta atyákról és az óvatosságról
Ugyanaz a Tiszteletreméltó Cassianus Leontinus apátnak a szentatyákról a remeteségben és az óvatosságról Nagy haszonnal teli szó Szent Hermán és én, aki gyermekkoromban lelki barátom volt, a nevelésben, a hadseregben és más életben is, megérkeztünk a szkíta sivatagba, ahol a legtapasztaltabb atyák éltek, találkozhattunk Abba Mózessel, a lelki virtus emberével, a szemlélődő, de nem csak a szellemi virtus emberével. Istené. Könnyek közt könyörögtünk, hogy mondjon nekünk egy oktató szót, amellyel elérhetjük a tökéletességet. Amikor már régóta könyörögtünk neki, így szólt: “Gyermekek, minden erénynek és vállalkozásnak megvan a maga célja. Aki erre irányul és irányul, az eléri a kívánt célt. Hiszen a gazda szorgalmasan műveli a földet, akár melegben, akár hidegben, mert tövistől és gaztól akarja távol tartani a szemét, s a kereskedők gyümölcsének a vége nem az, hogy élvezze. tengeren, sem szárazföldön, szorgalmasan kereskedik, mert a kereskedelemből hasznot akarnak szerezni, és a kereskedelem vége a haszon öröme, és a harcosok nem veszik figyelembe a csaták terhét, sem a hosszú utazásokat, mert megvan a mértékük a bátorságra és a katonai kitüntetésre, és a mi fogadalmunknak is megvan a maga célja, amiért elviselünk minden munkát, és tanulunk az élelemtől, a szeretettől kezdve. az írásokat, hogy végezz minden munkát, engedelmeskedj és távolodj el minden földi dologtól, és ebben a sivatagban tartózkodj, és te, aki megvetetted a hazát, a családodat és az egész világot, és elmentél hozzánk, durva és tudatlan emberekhez, mondd el, mi a szándékod, és milyen célból csináltad? Mi válaszoltunk: “A mennyek országa érdekében.” Erre Abba Mózes azt mondta: “Jól beszéltél a végről. De nem mondtad, milyen szándékot kell néznünk ahhoz, hogy elérjük a Mennyek Királyságát anélkül, hogy letérnénk a helyes útról.” Amikor pedig elhallgattunk, nem tudtuk, mit mondjunk, a vén így magyarázta: “A fogadalmunk vége, mint már mondtuk, Isten Országa, a szándék pedig a szív tisztasága, amely nélkül nem lehet elérni azt. Legyen az elménk mindig ebben a szándékban, és ha megtörténik, hogy a szív letér a helyes útról, azonnal javítsuk ki az irányt, és ezt Pál is helyesbíti, mint építő. „Elfelejtem, ami mögöttünk van, és arra törekszem, ami előttünk van, a cél felé törek, Isten elhívásának jutalmáért” (Fil. 3, 13-14) Ennek érdekében mindent megteszünk, mindent megvetünk: a hazát, a családot és a gazdagságot, és az egész világot, hogy elnyerjük a szívünk tisztaságát, és elmegyünk a sötétségtől Sokakkal megtörtént, hogy miután elkezdték a lemondást, megvetették a gazdagságot, az ezüstöt és az egész világot, de egyszerre dühöngtek és dühöngtek az ásón, a tűn, a könyvön, ha emlékeztek volna arra a szándékra, amely miatt a gazdagságot megvetették, a szeretet és a szeretet elvesztése miatt. Ha kis dolgokban is haragszunk testvérünkre, akkor eltérünk a szándékunktól, és az áldott apostol tudta ezt, így szólt: “Ha a testemet odaadnám, hogy megégessenek, de nem lenne bennem hasznom” (1Kor 13, 3). irigykedik, nem kérkedik, nem keresi a magáét, nem rohan haragra, nem tervez rosszat” (1Kor. 13, 4). Mindezek a jelek a szív tisztaságát építik a böjt és a virrasztás elviselésére, a zsoltárok olvasásában és éneklésében. Azonban az Úr javára végzett szükséges munka kedvéért, nincs hasznod a böjtből, mintha nem lenne hasznod. Vesd le testvéredet és szomorítsd el, a gazdagság és az egész világról való lemondás nem tökéletesség, ahogy már mondták, mert a tökéletesség nem bennük van, hanem böjtöléssel, éberséggel és az írások olvasásával szerezhető meg, amikor még nem szereztünk szeretetet Isten és felebarát iránt, akkor Isten van benne, és elméje mindig Istennel van.” Hermann erre azt mondta: “És ki az, aki ehhez a testhez kötődik, az elméjét mindig Istenben tudja tartani, hogy ne gondoljon semmire: se a betegek látogatására, se az idegenek fogadására, se a kézművességre, se egyéb állandó fogyasztásra? És végül, hogyan képes az emberi elme mindig a mérhetetlen és láthatatlan Istent szemlélni, és nem elszakadni a szemlélődéstől?” Mózes így válaszolt: “Mindig szemlélni Istent, és nem úgy eltávolodni Tőle, ahogy azt a testbe öltözött és erőtlenségekkel terhelt ember számára lehetetlennek gondolod. Istent másképp is lehet szemlélni. Az Istenről való elmélkedést sokféleképpen meg lehet fogni. Mert Istent nem csak az Ő áldott és mérhetetlen természetében lehet megismerni – csak ez lesz az Ő nagysága a jövőben. alkotásainak szépsége, rendje és gondviselése, ami minden nap megtörténik, és az Ő igazából és csodáiból, amelyeket Ő minden fajtájában megmutat, Amikor az Ő mérhetetlen hatalmára és soha nem alvó szemére gondolunk, amely meglátja a szívek titkait, és félelemmel telve imádjuk Őt, amikor arra gondolunk, hogy a tenger és az eső, amikor az Ő egében van. Kimondhatatlan bölcsesség és kifürkészhetetlen hosszútűrés, amely elviseli a bűnösök számtalan vétkét, dicsőítjük Őt, amikor az Ő irántunk érzett nagy szeretetére gondolunk, hogy nekünk, akik semmi jót nem tettünk, emberré akart válni, hogy megmentsen minket a tévedéstől, amikor mi is azt gondoljuk, hogy az ördög a jóra való hajlamot, és örök életet ad, imádjuk Őt, Isten szemlélésének is számtalan módja van, amelyek cselekedeteink és megtisztulásunk szerint újjászületnek bennünk, és ezek által szemlélhetjük és megismerhetjük Istent. addig akarjuk, amíg sok gondolatunk és gonosz gondolatunk nem lesz; finomak és titokban jönnek, és nemhogy nem tilthatjuk meg, de nagyon nehéz felismernünk is. Ha lehetséges, szeretnénk megtanulni, hogy megszabaduljunk tőlük, és ne zavarjanak minket.” Mózes így válaszolt: “Lehetetlen, hogy ezek a gondolatok ne zavarják az elmét. De befogadni és bennük lakni, vagy elutasítani mindenki számára lehetséges, aki erőfeszítéseket tesz. Nem rajtunk múlik, hogy jönnek-e gondolatok, de a mi hatalmunkban áll elűzni őket. Hasonlóképpen, a gondolataink megváltoztatása az éberségünktől függ. Néha bölcsen és gyakran tanulmányozzuk Isten törvényét, szavalunk zsoltárokat és énekeket, böjtölünk és virrasztásban maradunk, és gyakran emlékezünk a jövőbeni dolgokra – a mennyek országára és Isten minden cselekedetére –, akkor a gonosz gondolatok lecsökkennek, és nem találnak helyet maguknak. Ha világi kérésekben, hiábavaló és üres beszélgetésekben vagyunk, akkor megszaporodnak bennünk a gonosz gondolatok, de a molnártól függ, hogy rozsot vagy pelyvát őröl-e a folyton mozgó nő a gondolataitól nem tud megszabadulni, de rajtunk múlik, hogy lelki oktatással vagy testi cselekvéssel adjuk-e neki.” folytatta: “És mivel a szerelmed ilyen hosszú szót hallgatott, és még mindig hallgatni akarsz, úgy gondolom, hogy valóban meg akarod tanulni a tökéletességet. A legkülönlegesebb erényről, a megfontoltságról akarok mesélni, amely úgy áll más erények között, mint a királyné a hegyen, és nem csak szavainkkal, hanem az atyák ősi gondolataival is megmutatni felsőbbrendűségét, magasságát és hasznát, hiszen az Úr kegyelmet ad az elbeszélőnek, a hallgatók vágya és méltósága szerint. Ez nem kis erény, amely a Szentlélek legkülönlegesebb ajándékaiból fakad, amiről az apostol beszél: „Mert az egyiknek a Lélek által a bölcsesség adatott az ige, a másiknak ugyanazon Lélek szerint a tudás beszéde, a másiknak a hit ugyanabban a Lélekben, a másiknak a gyógyulás ajándéka abban az egy Lélekben; a másiknak a szellemek megkülönböztetése, a másiknak a szellemek megkülönböztetése” (1Kor. Miután az apostol megnevezte az összes ajándékot, hozzáteszi: „És mindezt ugyanaz a Lélek teszi”. Látod tehát, hogy a megkülönböztetés nem földi és nem kis ajándék, hanem Isten kegyelmének legnagyobb ajándéka. Ha a szerzetes nem követi teljes erejével és éberségével, és nem tanul meg okoskodni a belé betörő szilárd gondolatokkal, akkor nemcsak a bűn legrosszabb bugyraiba kell esnie, hanem meg is kell botladoznia az egyenletes és megfelelő helyeken. Eszembe jutott, hogy fiatalkoromban Thebaidban, ahol az áldott Anthony élt, a vének összegyűltek vele, és megbeszélték vele, hogy mi a legnagyobb erény, ami egy szerzetest sértetlenül meg tudja tartani az ördög csapdáitól, kimondta, amit gondolt. Egyesek azt mondták: böjt és éberség, mert velük könnyebb Istenhez közeledni. Mások: nem szerezni és megvetni a javakat, mert ez felszabadítja az elmét a világi keresgélés sokféle szövött kötele alól, és akkor könnyebben közeledik Istenhez. Mások az erényt részesítették előnyben, mint az alamizsnát, mert az Úr azt mondta az evangéliumban: “Jöjj, Atyám áldottja, örököld az Országot, amely a világ teremtése óta készült számodra. Mert éheztem, és enni adtál” (Mt. 25, 34-35). És bár mindenki azt mondta, hogy véleménye szerint milyen erény viszi az embert a legközelebb Istenhez, szinte az egész éjszaka eltelt. Végül áldott Antal így szólt: “Mindaz, amit mondtál, szükséges és hasznos azoknak, akik keresik Istent, és hozzá akarnak jönni. De nem szabad ezek közül az erények közül egyiket sem előnyben részesíteni, mert sok böjti virrasztást láttunk, és ők maguk is a sivatagba kerültek, és olyan extrém szegénységben szenvedtek, hogy még a napi élelmet sem tartották meg, és adományt adtak el, amiből annyi vagyont nem adtak oda. elszakadtak az erénytől és gyalázatba estek, de azért, mert véleményem szerint nem volt meg bennük az okosság, hogy mindenben kerüljük a mértéktelenséget, tartsuk meg az arany középutat, és nem engedi, hogy a mérhetetlen visszafogottság elrabolja a baloldalt lélek és lámpa, az evangéliumi ige szerint, amely így szól: „A test fénye a szem. Ha tehát a szemed egészséges, az egész tested ragyogó lesz. De ha a szemed gonosz, az egész tested sötétségben lesz.” Ezt teszi az okosság: próbára teszi az ember minden gondolatát és cselekedetét, és szétválaszt és szétválaszt minden rossz és nemkívánatos cselekedetet, és elűz tőle minden kísértést. Ezt mindenki megtanulhatja az isteni írásokból, amelyek erről szólnak. Saul volt az első, aki azt hitte, hogy a szeme nem volt képes Izrael királyává válni. hogy Isten nem örült az áldozatának, hanem az, hogy teljesítse Isten parancsát, ahogyan Szent Sámuel megparancsolta neki (1Sám. 10, 1) feldühítette Istent azzal, amivel a kedvében akart, és ezért elvesztette a királyságot (1Sám. 15, 19, 23) Nem éltem volna meg ezt, ha az okosság fénye szállna le bennem harag” (Ef. 4, 26). A diszkréció uralja életünket, ahogy meg van írva: “Ahol nincs ésszerű gazdálkodás, ott a nép hanyatlik” (Péld. 11,14). A szentírások tanácsnak nevezik a megfontoltságot; az Írásokból tanuljuk, hogy okosság nélkül ne tegyünk semmit. És még a lelki bort is, amely megörvendezteti a bort, nem igya meg az ember szívét, ahogyan azt mondják: boldog szív (Péld. 9:7); nem a királyoknak… bort inni (Péld. 31:4)”, és azt is mondják: “Mint a város, amely megzavart és falak nélküli, olyan az ember, aki nem uralkodik magán” (Péld. 25, 28). Ez a bölcsesség, ez a tudás és az értelem, amely nélkül nem építhetjük fel belső házunkat, nem gyűjthetünk lelki gazdagságot, ahogy mondják: “A ház megerősített elmével épül; tudással a éléskamrák megtelnek minden drága és szép javakkal” (Péld. 24, 3-4). Az okosságnak nevezik azok szilárd táplálékát is, akiknek érzékszerveit hosszan tartó képzés edzi, hogy különbséget tudjanak tenni a jó és a rossz között. Ebből világosan látható, hogy okosság nélkül nem lehet erényt megszerezni, és nem lehet mindvégig állhatatos. Minden erény anyja és őrzője az okosság.” Ezek Szent Antal hiedelmei és véleményei, és számos atya egyetértett vele. Véleményét későbbi atyák és kortársaink tanításaival is megerősíthetjük. Emlékezz az öreg Vasra és a nyomorúságos bukásra, amelyet néhány napja a szemeid láttára szenvedett el. Miért történt ez? Az ördög, gúnyolódva rajta, ilyen magas életből a halál mélyére rántotta. Emlékszünk rá, hogyan élt ötven évig a sivatagban, megszorításra és nagy önmegtartóztatásra tett szert, és a legtávolabbi sivatagban élt, és szerette a magányt. És annyi fáradozás és zsákmány után az ördög nevetett rajta, és az öreg leesett, ami vigasztalhatatlan könnyekre késztette az összes apát és testvért a sivatagban. Nem szenvedte volna el ezt, amikor az erényes körültekintéssel megalapították, és a nő megtanította volna, hogy ne a saját véleményére hallgasson, hanem engedelmeskedjen atyái és testvérei tanácsának. Annyira követte saját véleményét, böjtölni és távol tartani akart az emberektől, hogy még Húsvét ünnepén sem ült asztalhoz az atyákkal és testvérekkel, hogy ne kelljen velük zöldséget enni, és mit tálalnak az étkezésnél, és ezzel ne sértse meg szándékát és szabályait, a vágyat, hogy elfogadja a Sátán angyalát, és a Fény angyalát imádja, és a legmélyebb kútba imádja. éjfél, hogy tapasztalatból tanulja meg, hogy nagy erényei miatt már nem fél semmi bajtól és Istennek tetsző munkája történt, és nagy nehezen élve kirángatta. Ezután két napig élt, a harmadikon meghalt, bátyja, Paphnutius vigasztalan maradt. Az idősebb Paphnutius nagy jótékonykodásból megemlékezett az idősebb Iron sok munkájáról és a sivatagban eltöltött sok évről, és nem zárta ki a megemlékezésből és a halottakért való felajánlásokból, mert nem számítottak a halottak közé, és mi a helyzet a másik két testvérrel, akik a Thebaid sivatag másik oldalán éltek, ahol az áldott Antonius volt. Egy vakmerő ötlet arra késztette őket, hogy a nagy és elhagyatott sivatagba menjenek, hogy az Úr csodát tegyen, és messziről adjon nekik enni a mazikokat, és ez a törzs vadabb és kegyetlenebb, mint az összes vad törzs, és az isteni gondviselés kegyetlenségüket jótékonykodássá változtatta, és kenyérrel találkoztak a testvérekkel. Az egyik testvér, mivel megfontolt volt, örömmel és hálásan fogadta a kenyeret, gondolván, hogy ez a kegyetlen és vad törzs, aki mindig örül az emberi vérnek, nem érezne együtt velük, és nem hozott volna ennivalót, ha Isten nem ihlette volna rá. A másik visszautasította az ételt, mert férfiak vitték neki, és meggondolatlan véleményénél maradva éhen halt. Habár kezdettől fogva nagyon rosszat fogtak fel, mert egy ostoba és ártalmas gondolatot fogadtak el, az egyik azonban, amikor megérintette okosságát, jól korrigálta azt, amit elbizakodottan és ostobán kigondolt, a másik pedig megmaradt ostoba tervénél, és az okosságtól elfordulva magára hozta a halált, amelyet az Úr el akart hárítani. Mit is mondjak a másikról – akinek a nevét nem szeretném megemlíteni, mert még él -, aki gyakran angyalszerű démont fogadott, kinyilatkoztatásokat kapott tőle és sokszor tiszta fényt látott a cellájában. És akkor az ördög megparancsolta neki, hogy vigye el fiát, aki vele volt a kolostorban, és áldozatot mutatott be Istennek, hogy egyenlő részt érdemeljen Avraam pátriárkával. A démoni utasítások pedig annyira megtévesztették, hogy megszúrta volna a fiát, ha nem látja, hogy az apja kést élesít, amit ő soha nem, és kötelet készít a fia megkötésére áldozati áldozatul. Az önmegtartóztatásban élő mezopotámiai téveszméjéről annyit lehetne mondani, évekig börtönben volt, és az ördög annyira gúnyolta kinyilatkoztatásokkal és álmokkal, hogy annyi fáradozás és erény után, hogy minden ottani szerzetest felülmúlta, a judaizmusba és a körülmetélkedésbe esett. Mert az ördög, aki el akarta őt csábítani, sokszor valódi álmokat mutatott neki, hogy később elfogadja a tévedést, az ördög egy éjszaka megmutatta neki az egész keresztény népet az apostolokkal és mártírokkal, elsötétülten és minden szégyentől telve, szomorúságtól és könnyektől, és a zsidó népet Mózessel és a prófétákkal – minden nagy fénnyel megvilágítva, és az örömben nem lett volna elmondva ilyen gúnynak és gúnynak vannak kitéve, ha megvolt az okosság ajándéka.” Hermann erre azt mondta: “Az új történetekből és az ókori atyák utasításaiból világosan kiderül, hogy az óvatosság minden erény forrása, gyökere és feje és biztosítéka. Meg akarjuk tanulni, hogyan lehet ezt megszerezni, és hogyan érthetjük meg, hogy ez igaz Istentől való okosság, vagy hamis és színlelt, ördögi?” Ekkor Mózes abba így szólt: “Az igazi megfontoltság akkor jön el, ha van igazi alázat, amikor nemcsak azt tárjuk fel az atyáknak, hogy mit teszünk, hanem azt is, amit gondolunk, és nem hiszünk semmiben, ami a véleményünkről szól, hanem mindenben a jót követjük, próbára tettük a jó szavait. Ez a cselekvés nemcsak a helyes úton tartja a szerzetest, hanem meg is védi az ördög hálóitól. Aki a tökéletesek bölcsessége és tanácsai szerint irányítja életét, az nem eshet ki az ördög téveszméjéből, mert még mielőtt elnyerné az okosság ajándékát, amit felfedez és az atyáknak feltár, az elgyengíti és lecsökkenti őket. Ha a kígyót kihúzzák a sötét kockából, akkor megpróbál menekülni és elrejtőzni, így a gonosz gondolatok is, amikor megmutatod őket, próbálj meg elmenekülni az ember elől. És hogy jobban lássátok ezt az erényt, mesélek Abba Serapionról, aki hozzá hasonlóan azt mondta a hozzá fordulóknak, hogy legyenek biztonságban. Azt mondta: “Fiatal koromban a nagyapámmal éltem. Evés után felkelt az étkezésről, és az ördög hatása alatt kekszeket lopott, és titokban evett Abbámtól. Sokáig csináltam ezt, de amikor ez a szenvedély eluralkodott rajtam, nem tudtam legyőzni, csak a lelkiismeretem ítélt el, és szégyelltem, hogy megtörtént az isten testvére. Az öreg a saját hasznukra kérdezett. Az öreg azt válaszolta: “Semmi sem árt a másiknak, és nem tetszik annyira a démonoknak, mint a gondolatok eltitkolása.” a lopásra, és a földre vetve bocsánatot kért múltbeli bűneiért és megerősítést a jövőre nézve: “Gyermekem, a vallomásod megszabadított téged és engem, aki hallgattam, és az ördögöt, aki megkínzott a hallgatással, megszúrtad a vallomásoddal, és megengedted neki, őt. Nem lesz többé helye benned, mert kivetted a szívedből, és tisztáztad.” Az öreg még nem fejezte be a szavait, és világossá vált, hogy bensőmből tűzgyertya szállt ki, és olyan bűzzel töltötte be a házat, hogy a jelenlévők úgy tűntek, mintha sok kén égett volna. Ekkor az öreg azt mondta: “Az Úr erősítette meg szavaimmal és így felszabadulásoddal.” a falánkság és ez az ördögi cselekedet visszavonult előlem, és utána fel sem merült bennem ez a vágy.” Abból tehát, amit Abba Serapion elmondott, megtudjuk, hogy akkor méltó hozzánk az igazi megfontoltság ajándéka, ha nem saját gondolataink megfontoltságában bízunk, hanem az atyák tanításaiban és utasításaiban. Mert az ördög nem más bűn miatt viszi végig a buktatókon a szerzetest, így az megtagadta atyái tanácsát, és saját akaratát követte. Ezt megérthetjük, ha a világi tudományokat és készségeket nézzük. Bár kézbe vehetjük és fülünkkel is láthatjuk, de magunktól nem tanulhatjuk meg, de kell egy jó tanár – nem lenne őrültség azt gondolni, hogy a spirituális művészet minden művészet közül a legnehezebb, mert láthatatlan, csak a szív látja -, tanító nélkül is megtanulható. Amikor nincs ilyen művészet, nem átmeneti baj születik, hanem a lélek pusztulása és az örök halál.” Herman szerint: „Az ok, amiért eltitkoljuk gondolatainkat, a szégyen, és azt is hallottuk, hogy az atyák, gyakran hallgatva a gondolataikat, nemcsak hogy nem gyógyították meg testvéreiket, hanem megrovták és kétségbeesésbe kergették őket. És mi magunk is láttuk, hogyan történt ez egyes helyeken Szíriában. Az egyik testvér minden egyszerűséggel és őszintén feltárta gondolatait az idősebbnek ott, anélkül, hogy szégyellte volna, felfedte a titkot. Az öreg pedig, miután meghallotta, dühös volt és zavarba jött testvérére, sokan, hallva erről, szégyellték gondolataikat az idősebbek előtt felfedni. mert sokan az öregségre tekintve és gondolataikat kifejezve kétségbeestek a hallgató tapasztalatlansága miatt. Volt egy testvér, aki haragudott az öregúrra, és elmondta neki a gondolatait. Az öreg, tapasztalatlan lévén, nyomorultnak és más sértésre méltatlannak nevezte a testvért. Ezt hallva a testvér kétségbeesett, és elhagyta celláját Isten gondviselésére Abba Apollós, a legtapasztaltabb vének találkozott vele, és látva, hogy zavart és nagyon szomorú volt, megkérdezte tőle: “Gyermekem! Mi az oka a szomorúságodnak?” Először a nagy vágyakozás miatt nem válaszolt semmit. Később pedig, amikor az öreg már régóta kérdezgette, elmesélte, mi történt vele, mondván: “Sokszor vannak olyan gondolataim, amik zavarnak, és elmentem, hogy elmondjam egy öregembernek, és szerinte nincs reményem a megváltásra. Kétségbe vagyok esve, és most megyek a világba.” Ezt hallva az öreg Apollós sokat imádkozott, és könyörgött a testvéréhez, mondván: “Ne csodálkozz, gyermekem, és ne ess kétségbe. Én már olyan öreg vagyok és ősz hajú, és az ilyen gondolatok nagyon idegesítenek engem. Ne ess kétségbe az ilyen izgalomtól, amelyet nem annyira az emberi szeretet kezel. De most térj vissza a féltékenységedre, és az isteni emberre.” A testvér így tett. Abba Apollós pedig, elhagyva őt, a cellába ment az öreghez, aki haragudott a melltartóra, és a cella mellett állva könnyek között imádkozott, mondván: “Uram, aki jóra hoz kísértést, add vissza ennek a testvérnek a küzdelmét ennek az öregnek, hadd tanulja meg tapasztalatból, amit öreg korában sokáig nem tanult meg, hogyan kell együtt érezni az elnyomottakkal”. Befejezte az imát, és meglátott egy etióp embert, aki nem messze áll a cellától, és nyilakat lőtt az öregúrra. Az idős férfi, akit eltaláltak, ide-oda forgolódott, mintha részeg lett volna, és nem bírta, elhagyta a cellát, és ugyanazon az úton ment világgá, mint a fiatalabb. Abba Apollós, tudván, mi történik vele, találkozott vele, és megkérdezte: “Hová mész? Mi az oka a zavarodottságodnak?” Az öreg megértette, hogy a szent tudja, mi történik vele, és szégyenében hallgatott. Apollós abba így szólt hozzá: “Térj vissza a celládba, és ismerd meg gyengeségedet. Ne hagyd, hogy az ördög megismerjen, különben megvet, mert nem vagy méltó, hogy harcolj ellene. És mit mondjak a csatáról? Még egy támadását sem sikerült visszaverned. És ez megtörtént veled, mert elfogadtad a legfiatalabb testvért, akit legyőzött a mi fenecourunk. kétségbeesett, nem emlékezett arra a bölcs parancsra, amely így szól: „Ne kíméld meg azokat, akiket a halálba visznek, és váltsd meg a kivégzésre szántakat.” Nem emlékszel a Megváltónkról szóló példabeszédre, amely azt mondja: „Nem töri össze a nádat, és nem oltja ki a parázsló kanócot” (Mt. 20’2). nem oltotta volna ki a természetes uszítást, ha Isten kegyelme nem védte volna meg az emberi gyengeséget, amikor üdvössége már beteljesedett felettünk, imádkozzatok együtt Istenhez, hogy vegye el a rátok küldött büntetést, mert megsebzi és megsebzi, kezei meggyógyítanak, megaláz, megelevenít, hoz a pokolba. Miután ezt elmondta és imádkozott, azonnal megszabadította a támadástól, és azt tanácsolta neki, hogy kérje Istent, adjon neki egy oktató szót, hogy megértse, mikor kell kimondani az igét. Az elhangzottakból látjuk, hogy nincs más út az üdvösségnek, amelyen botlás nélkül elhaladhatunk, hogyan tárjuk fel gondolatainkat a legokosabb atyák előtt, hogy ők az erényre tereljenek bennünket, és ne a saját gondolatainkat és ítéleteinket kövessük. Még ha véletlenül egy egyszerű vénnel vagy néhány tapasztalatlannal van is valaki, szeret elmenekülni előlük, és felfedni gondolatait a tapasztalt apák előtt, nem pedig megvetni az elődök átörökítését. Mert nem maguktól adták tovább, hanem Istentől és az isteni Írásoktól. Ezt az Isteni Írások sok helyéről megtudhatod, különösen Szent Sámuel történetéből, akinek anyja Istennek szentelte, de amikor Isten először és másodszor hívta, tanította és oktatta, hogyan válaszoljon Istennek. vagyis alázatra kellett jutnia. Maga Krisztus pedig, amikor felhívta Pál apostolt, és beszélt vele, bár fel tudta nyitni a szemét, és megmutatta neki a tökéletesség felé vezető utat, inkább Ananiáshoz küldte, és megparancsolta neki, hogy tanulja meg az igazság útját, mondván: „Kelj fel, menj a városba, és megmondják, mit kell tenned” (ApCsel 9, 6). sikereket a lelki életben, nehogy rosszul értelmezzék azt, amit Pálról jól mondanak, és ne legyen az önakarat példája, mert mindenki Istentől akar az igazság felé vezérelni, mint Pál, és nem az atyáktól. És ha ez így van, akkor nem csak az elmondottakból lehet tanulni, hanem abból is, amit ez az apostol tetteivel mutat, és így ír magáról: “Elmentem Jeruzsálembe, hogy meglátogassam Kéfást és Jakabot, és megjelentem nekik az evangélium, amelyet hirdetek, vagy talán hiába fáradozok vagy dolgoztam” (Ch. 1,18; 2,2) a Szentlélek kegyelme kísérte. Ki lesz olyan büszke és gőgös, hogy saját véleményét és értelmét fogja követni, amikor Pál apostol – a választott edény – tanácsot kér azoktól, akik előtte apostolok lettek, és ebből világos, hogy az Úr nem tárja fel senkinek a tökéletesség útját, de a próféta azt mondja: „Kérd atyádat, és megmondják” (5Móz 32,7). A szélsőségek ugyanúgy károsak: a túlzott koplalás, a gyomor túltelítettsége és a túlzott alvás, és minden más túlzás. Láttunk már olyanokat, akiket nem a falánkság, hanem a túlzott böjt úrrá lett, és ők maguk is a falánkság felé fordultak, kimerítve magukat a böjttel. És én magam is tapasztaltam valami hasonlót, mert annyira tartózkodtam az evéstől, hogy nem éreztem vágyat az evéshez: két-három napig nem ettem semmit, és egyáltalán nem kívántam volna enni, ha mások nem kényszerítenek enni. És az ördög hatására annyi alvás jött ki a szememből, hogy egyáltalán nem aludtam, és könyörögtem az Úrnak, adjon egy kicsit is aludni. Inkább szenvedtem attól, hogy nem tudtam enni és aludni, mint attól, hogy megtelt a gyomrom és a hosszú alvás.” Mózes, hogy kihasználva őket, dicsőítsük az Urat, aki ilyen bölcsességet ad az őt félőknek. Szereti a becsületet és a hatalmat mindörökké. Ámen. Nílus tiszteletes méltó városa volt Konstantinápoly, és az isteni Aranyszáj volt, amikor jó családját kérte442, hogy megjelenjen. nagyon gazdag lett, és a Sínai-hegyre érkezve a világi és lelki bölcsességben gazdag életet választotta, tőlük, mint a mézet gyűjtögető méh, gyűjtöttük az Igét, mint a mézet leszívja a méz, ambrózia és a nektár édességét, és hozza ezt a nagyon hasznos gyümölcsöt A bölcs Photius is megemlíti ezt a 201. kínzásban a 266. oldalon, mondván: „Elolvasták az Igét és Nila szerzetest, 153 fejezetre osztva. Az isteni ember bennük az imádság útját magyarázza. Sok minden más is tanúskodik kiemelkedő tökéletességéről tettekben és hatalmáról a szavakban.”